A borítókról röviden

Számomra csak nemrég derült ki, mennyire nehezen értelmezhető néhány embernek a két könyv borítója. Meglepődtem ugyan, de izgalmas téma, és egyébként sincs miről írnom, lássunk neki!

Mind a két borítókép a stockphoto.com-ról származik, ahol talán nem túlzok azt mondván, hogy képek százait néztem át, mire erre a kettőre végre ráakadtam.

Persze határozott elképzeléssel álltam neki mindkét alkalommal a keresésnek, gondolom, mondanom sem kell, mennyi közük van eredeti terveimnek a végeredményhez. Nagy jóindulattal se sok. A végleges képeket akkor találtam, amikor az összes elképzelésemről lemondva feladtam a keresést, és már csak magamat kínozva írogattam be újabb kulcsszavakat, hátha… Így jött az Anyám teremtményei borítójáról ismert kéz is, ami a lombikba zárt lányt engedi ki.

Beleszerettem. Jó, talán nem azonnal, először egy másik képért harcoltam egy hófehér arcon ülő, ijesztő, fekete szempárról, de végül beláttam, az mennyire nem passzol a borítóhoz. Furcsa is lett volna Lina szemei alá írni a címet, tekintve, hogy a lány mindössze két-három jelenetben szerepel. Így előtérbe került a lombikos kép, amiben minden ott van: a fiatal lány, aki nem tud kitörni az üvegből, ahová anyja kísérletei zárták, és a kéz, ami erre a bezártságra ítélte őt. Tetszett, hogy a képen még van kiút, hogy a lombik nincsen teljesen zárva, legalábbis egyelőre, tetszett a lány arcáról és tartásából sütő nyugodtság és várakozás. Tetszett, hogy nem csak az üvegbörtön, de az azt körülvevő semmi is mutatja a lány helyzetének sivárságát. Tetszett, ahogy a lány beszínezi környezetét, amint lehetőséget kap rá. Passzol a történetre, passzol Nitáékra, akiket anyjuktól kapott képességeik határol el a külvilágtól, ahová másságuk miatt sosem tartozhatnak. Akiknek külső befolyás kell, hogy elinduljanak a szabadulás felé ebből a bezárkózott állapotból: Dylan érkezése, a vámpírok ostroma, Garas elrablása. Mind olyan események, amikbe nekik nem volt beleszólásuk, de kizökkentette őket elszigetelt életükből, amibe jobb híján beleszoktak.

Így eldőlt a kérdés. A lombikba zárt lány felkerült a borítóra, én pedig a következő évet azon rágódva töltöttem, hogy fogok egy nemcsak a történethez, de ahhoz az elsőhöz is passzoló képet találni a második könyvre?

Nehezebb volt a helyzet, de vidáman vágtam bele, új év, új történet, új elképzelés. Áttörést akartam, egy lányt, aki túlnő a lombikon, darabjaira robbantja azt, majd átlép felette, és belevág az életbe. Esetleg várat épít az üvegszilánkokból. Pontosan tudtam, mit szeretnék. A gond az volt, hogy rajtam kívül senki sem tudta. Valamiért senki nem csinált képet egy ehhez hasonló földrengető pillanatról. De nem adtam fel, részletekből próbáltam összerakni. A grafikus, aki vállalta, hogy segít, valószínűleg már a falra mászott újabb és újabb ötleteimtől, talált képeimtől, amikből valami használhatót kellett volna alkotnia. Szilánkok, repedések, fénysugarak… Arról álmodni sem mertem, hogy az elsőhöz hasonló képet fogok találni. El se hittem, amikor véletlenül ráakadtam! Itt már nem volt helye hezitálásnak, azonnal elvetettem minden addigi próbálkozást. Hiszen szürke háttér, fapisztoly, fehér füst… Egyszerűen nem is lehetne ennél tökéletesebb. Meglett az áttörés is, mert ha már felfelé lő, miért ne lőhetne át valamin? Mondjuk üvegen? Na ugye.

Szóval kaptam egy lányt, aki felveszi a harcot, megveti a hátát, és kiszabadul. Önerőből. És nem, nem unalmában lövöldözik a plafonra, ahogy első ránézésre tűnhet. Nagyon nem. Ha már, akkor is gyászból vagy felindultságból, de unalomból semmiképp.

Aztán ahogy a kezdeti boldogság elmúlt, én is kritikusabb lettem. Ilyen pisztollyal a kezében az a lány csak Nita lehetett, de se a ruha, se a cipő, se a köröm nem stimmelt. Belenyúlhattunk volna, más színekkel, vagy valahogy, mégis így maradt. Mert, ahogy az első könyvön sem Nita szerepel, itt sem egészen ő az. A pisztoly Nitáé, de a cipő inkább Trixire, a rózsaszín műkörmök Vivre, a ruha Angie-re jellemző, ilyen hosszú, szétterülő haja pedig Ronnynak van. Apró részletekben, de mind rákerültek a borítóra. Úgy gondoltam, így még tökéletesebb, hiszen a történet sem egyedül egy emberről, hanem a csapatról szól. Nemcsak Nita lép túl addigi elszigeteltségén, hogy saját, anyja terveitől független életet kezdjen, hanem a többiek is. Nita és a képessége nyitja meg feléjük az utat, ahogy a borítón is a fapisztoly lyukasztja át a falakat.

Szerintem nincs kép, ami ezeknél jobban illene a történethez. És már csak újabb fél évig kell izgulnom, hogy a következő könyvvel is ilyen szerencsém legyen.

A borítókról röviden