A játék

Ezen a héten újabb novellát dolgoztam át. Az eredetivel (amit itt találtok) egészen elégedett voltam, mégsem bírtam megállni, hogy itt-ott belenyúljak. Árnyaltabb lett, titokzatosabb. Állítólag „olyan Lillás”. Akinek megmutattam, megkérdezte, miről szól. Azt hiszem, a felnőtté válásról. Ennek a hosszú, kacifántos útnak mutatja be az egyik elágazását, amikor egy gyerek lehetőséget kap rá, hogy a saját értékrendje szerint cselekedjen, kinőve a szabályok folyamatos áthágásából. Egy pillanatnyi hirtelen döntés, ami szembemegy mindennel, amit tanítottak neki, és életet ment. Ehhez nincs szükség a szereplő és közössége bemutatására, amit a régi verzióba (ha csak fél mondatokban is) igyekeztem beleépíteni. Persze ez csak az én értelmezésem, ti talán valami egészen mást olvastok ki belőle.

Kíváncsi vagyok. Mindenesetre jó szórakozást!

 

A játék

Vidám énekszó tölti be a hegy hatalmas barlangját.

A kupola alakú terem összes lakója kórusban énekel. Arról, ami éppen eszünkbe jut. Mert az idő nem telik magától.

Madarak vagyunk. Fészekrakó, fekete tollú énekesmadarak. Vagy denevérek. Igéző szemű barlanglakók. Még nem hagytuk el a barlangot, de el fog jönni az az idő is. Egyelőre csak ülünk a fészkünkben és játszunk. Mint a gyerekek. Vagy a fiókák. Kihasználva minden lehetőséget a szórakozásra, feszegetve a portyázásról visszatérő felnőttek türelmének egyre szűkölő határait.

Az unalom nagy úr, ötleteket, csínyeket ültet a fülünkbe, átlök a fészek pereme felett, átad minket a zuhanásnak,a mélység ellenállhatatlan húzásának. Az adrenalinnak, ami keresztül zubog a végtagokon, miközben a többiek ujjongása megtölti a füleket. Az unalom és a mélység tehetnek folyamatos szabályszegésünkről. Nélkülük mi is a fészekben maradnánk. Nélkülük úgy viselkednénk, ahogy elvárják tőlünk.

De a kihágások is életünk hozzátartozói, beszínezik szürke napjainkat: a fészek, az énekszó és a repülés. A mi titkunk marad, nekik nem kell megtudniuk. Nem is gyanakszanak, hiszen amíg odakint hallják a dalt, minden rendben van.

Széttárom a karom és áthajolok a peremen. Lenézek a mélybe. Még nem zuhanok, fekete szárnyaimmal egyensúlyozok. Kivárok. Végignézek a barlang falán körbefutó párkányokon, a fészkek végtelen sokaságán, gyönyörködök a mély feketeségben. Egy test zuhan le előttem, szárnyai szorosan köré simulnak, boldog nevetését visszaverik a falak. Nem nézek utána, pillanatokon belül úgyis visszarepül. Senki nem zuhan le az aljáig, túl messze van, túl kockázatos.

Veszélyes. Sziklás. Emberi.

A fészkek tökéletes menedékek. Eltakarnak minket az arra tévedő kíváncsi szemektől. A túrázóktól, barlangászoktól, akiknek egy harmadik szem világít a fejükön, akik szárnyak helyett kötelekkel boldogulnak. Akik eltévednek a hegy kusza járataiban, majd a barlangunkban kötnek ki. A földből bújnak elő.

Ha szerencséjük van, nem vesznek észre minket. Ha hallgatnak az ösztöneikre, visszamennek amerről jöttek, mielőtt a felnőttek elkapják őket. Mert jaj annak, aki ide merészkedik, aki megközelít minket, aki hírünket viheti. És ha elhallgatunk, a felnőttek visszatérnek. Nincs jövevény, aki elmenekülhet a haragjuk elől. Esélyük sincs… nélkülünk.

A kaparászás hangja egy pillanat alatt elvágja az énekszót. A fülünk zúg a hirtelen némaságtól. Mindannyian a peremhez kúszunk, kinézünk, hogy lássuk az alagútból előbukkanó fejet. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy előmászik. Sejtelme sincs róla, hogy ezek élete utolsó mozdulatai.

Még előrébb dőlök, hosszú tincseim a föld felé nyújtóznak. A közéjük ragadt tollpihe kiszabadul és útnak indul lefelé. Egy villámgyorsan kinyúló kéz vet véget hirtelen szabadságának.

Az ember végre abbahagyja a küszködést: kimászott az alagútból, most a barlangunk alján áll, a köteleit igazgatja. Pillanatokon belül körbenéz.

Mi addigra hátrahúzódunk. Vigyorogva lapulunk a falnál. Ostobák lennénk nem elszórakozni a helyzettel.

Tökéletes szinkronban lassan, vészjóslóan nézünk le ismét a barlangászra. Sosem volt még része ebben a látványban. A rettegés és az ámulat a földhöz szegezi.

Összehangolt mozdulattal mászunk előrébb. Kihajolunk, hadd lássa, mivel áll szemben.

Rettegése nő. Nyöszörögni kezd.

Nincs üdítőbb a hálás közönségnél.

Egyszerre tárjuk ki a szárnyunkat. Tollaink összeérnek, összekötnek minket, az embert leső éhes szörnyeket. Már tudja, hogy vége van, pedig nem tőlünk kell félnie. Mi már halljuk is a közeledő felnőttek szárnycsapásait. A barlangász még elfuthat, de nem úgy néz ki, mint aki képes megmozdulni. Nem olyan szerencsés, mint akik minket látva azonnal menekülőre fogják. Eltorzult ösztönei nem súgják meg neki, mikor kell rohanni.

Mi nem mozdulunk, ő csak nyöszörög. Aztán egy vékonyka hang szólal meg mögötte. Nem értem, mit mond, csak a kíváncsiságot hallom ki belőle. És a fiatalságot.

Egy rövidke élet utolsó szavai.

Azt nem hagyhatom!

Átlendülök a párkányon, és zuhanni kezdek.

A többiek dalra fakadnak. Talán ugyanarra gondolunk mind, talán csak engem akarnak fedezni. Hangjuk elfedi az enyémet, ahogy széttárt szárnyaimba belekap a szél, miközben lelassítom a becsapódást. Egyenesen a lecövekelt ember felé tartok. Visszalököm az alagútba. Végre magához tér, kétségbeesve próbál menekülni.

A hideg föld belemar meztelen talpamba és tenyerembe, miközben elrugaszkodom. Sebesen repülök a fészkem felé, szárnycsapásimat elnyomja az énekszó.

Mire a felnőttek besereglenek a barlangba, már a fészkemben ülök és énekelek. A barlangász eltűnt, és kicsinyével együtt már messze járnak. Messzebb, mint ahol a felnőttek a rossz iránymutatást követve elérhetnék őket.

Talán beszélni fognak, talán elterjesztik a létezésünket, de úgyse találnak meg újra. Úgyse hisz majd nekik senki, és a félelmük a következő találkozástól erősebb lesz a kíváncsiságnál. Az ő érdekükben remélem, hogy így van.

Tovább énekelünk, ahogy tegnap tettük, és ahogy holnap is fogjuk.

Az unalom nagy úr, de az együttérzés és a félelem még nagyobb.

Mi pedig egyszer mindet legyőzzük és nagyobbra növünk náluk.

A játék
Tagged on: