A könyvespolcok kálváriája

Felbecsülhetetlen érzés a könyvedet a könyvesbolt polcain látni.

Kicsit olyan, mint egy beavatási szertartás. Azelőtt is könyvformája volt, lapozni és olvasni lehetett. Azelőtt is büszke voltam rá. De akkor vált tiszteletbeli könyvvé, amikor elfoglalta helyét a többiek között.

Persze nem volt könnyű menet. Sem a könyvbemutató, sem a debütálás, de még a kihirdetett megjelenési dátum sem volt elég ahhoz, hogy a könyvek a boltokba is eljussanak. Kezdő íróként bele sem gondol az ember, milyen hosszú folyamat ez. Vagy csak más logikával áll a dolgokhoz. A bolt akkor kap pénzt a könyv után, ha eladja. Egy ismeretlen író könyvét viszont senki nem keresi, azt bele kell nyomni a vásárló arcába. A könyvesboltban. Ahová azért megy az illető, hogy könyvet vegyen. Nem az interneten, ahol lássuk be, nem mindenkinek a könyvvásárlás az elsődleges célja. Ezen a szerintem elég észszerű alapon az lenne a logikus lépés, hogy a raktárban felhalmozott könyveket minél gyorsabban a lehető legtöbb helyre kiszállítsák. De persze mit értek én a terjesztéshez?

Semmit, mint később kiderült. Arra például álmomban sem gondoltam, hogy a polcon sorakozó áruk elavult jelenségnek számítanak. Az első könyvesbolt – ahol végre megtaláltam az Anyám teremtményeit kacifántos betűivel díszített, szürke borítójával –, egy korszakalkotó módszerrel kísérletezett éppen, melynek köszönhetően nekem (a potenciális vásárlónak) nem a szemeim akadtak meg a könyvön, hanem a lábam… Rögtön, ahogy naivan befordultam a sarkon. Kevés hiányzott, hogy ne essek keresztül a földre pakolt könyvkupacon, melynek minden darabja a nevemet viselte. Szokatlan módszer, de kétségkívül hatásos, hiszen ki ne figyelne fel egy könyvre, ami miatt pofára esik? Az már más kérdés, hogy vajon a vásárló bosszankodása vagy kíváncsisága lesz-e nagyobb egy ilyen esetet követően? Én bevallom, nem tudtam örülni a rég áhított találkozásnak. Sőt, felháborodásomat is csak nehezen tudtam legyűrni, hiszen úgy tűnt, egyedül az én könyveim szorultak erre a módszerre: a többieknek a polcon is jutott hely, ők bizonyára hasonló csapdák állítása nélkül is felhívták magukra a figyelmet.

Na már most, az ember ilyenkor vagy felelősségre vonja… nos, jobb híján azt, akit tud, vagy saját kezébe veszi az ügyet. Szerencsére az illető, aki elkísért, és akit nem nevezek nevén, hozzám hasonlóan az utóbbit választotta. 10 másodperc bőven elég idő felpakolni egy kupac könyvet egy szemmagasságban megüresedett, viszonylag előkelőnek ítélt helyre. Mint kiderült, ennyi idő alatt még ízlésesen el is lehet rendezni a földről felcsempészett darabokat. Aztán csináltunk pár közös képet, hiszen mégiscsak akkor láttam először hosszú munkám eredményét a polcon. Az részletkérdés, hogy ennyi erővel bárhova besétálhattam volna egy saját példánnyal a fotó erejéig. Ahogy az is, hogy a környező polcokon számtalan üres hely tátongott. De az én könyvemnek csak a földön akadt hely.

Ezek után a többi könyvesbolt iránt is csökkentek az elvárásaim, bár az eset nem ismétlődött meg. Innentől kezdve más problémák merültek fel. Van-e értelme ismerősökkel random boltokban megrendeltetni a könyvet, hátha akkor kiteszik a polcra, ha senki nem megy érte? Egyszerűbb-e megkérdezni, hogy van-e a boltban Anyám teremtményei, mint átfésülni az egész üzletet? Ez utóbbi nyilván csak rám vonatkozik. Bevallom, nem szeretek hülyét csinálni magamból (itt Édesapám biztosan hozzátenné: „Mármint a szokásosnál jobban?”), ezért vonakodom megkérdezni az eladótól, mert ha a keresés eredményeként a számítógépen a borítón trónoló fényképem jelenik meg… azt vicces lenne kimagyarázni.

De mindezt azonnal feledteti az a rengeteg kép, amit barátok küldenek, ha szembetalálják magukat a könyvemmel. Ilyenkor nem csak a büszkeség önt el, látva a bizonyítékot, hogy valóban elértem valamit, de az öröm is, hogy ilyen barátaim vannak, akik támogatnak, akik büszkék rám, akik szánnak arra két percet az életükből és a szokásos rohanásból, hogy feldobják a napomat. Azok a sztorik pedig, hogy a héven vagy a vonaton láttak valakit, aki a könyvemet olvasta, csak hab a tortán. Ezek emlékeztetnek rá, hogy nem számít, hány boltba viszik ki, hány embernek siklik át rajta a tekintete, végül úgyis eljut azokhoz, akikhez kell. Az a pillanat pedig, amikor találkozom ezekkel az olvasókkal… Az lesz eddigi pályafutásom ékköve.

A könyvespolcok kálváriája