Az író szavakat sír

Bárhol is vagy, bármi is vár rád a halál után… Kérlek, vigyázz magadra!” B.L., Bátyám könnyei

Olyan gyorsan történt! Mire feleszméltünk, Ő már a földön feküdt, a fejét is alig bírta felemelni.

Ott térdeltem mellette, kezem a homlokán. Bárcsak lenne még időnk, bár elmondhatnám neki még százszor, mennyire szeretem, mennyire fog hiányozni, és mennyire sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni! Többet érdemelt, de az élet igazságtalan, nincs hol fellebbezni. Könnyek szántották fel az arcom, kettészakadtam: azt akartam, hogy vége legyen, azt akartam, hogy sose legyen vége. Még egyszer sem vágytam ennyire a csodára. Az utolsó pillanatig könyörögtem, hogy álljon fel, rázza le fájdalmát és jöjjön haza! Talán nem hittem, nem bíztam eléggé. Talán nem kellett volna hagynom, hogy feladja. Talán én sem tudtam volna megakadályozni. Eltakartam a szemét, hogy ne lássa a tűt a bőrébe fúródni. Azt kívántam, bár én se látnám, de egyikünknek erősnek kellett lennie. Elég erősnek, hogy ne törje darabokra, ne zúzza össze a tűt, ami örökre véget vetett szenvedésének. Túl gyorsan történt, a szer végigrobogott legyengült testén, még négyszer megdobbantotta a szívét, majd kioltotta belőle az életet. Kezem ott maradt a homlokán, könnyeim az ujjaim mellé hulltak. Úgy festett, mintha csak aludna, oldala azonban nem emelkedett többé, tüdejét már nem járta át levegő. Becsuktam a szemét, aztán engedelmeskedtem a hangnak, ami azt súgta: Állj fel, lépj hátra, élj tovább, de soha, soha ne felejtsd el!

Hátat fordítottam neki és elmenekültem, miközben testére szörnyek csaptak le, hogy tűzzel tüntessék el őt a Föld színéről.

Az író szavakat sír
Tagged on: