Egyszer fent, egyszer lent

A pénztárosról már messziről lerí, hogy rossz napja van. Nem kell hozzá extra érzékenynek lenni a külvilág ingereire, nincs szükség harmadik szemre, amivel az ember mások auráját mustrálhatja, elég ránézni a legörbülő szájra, a bosszús ráncokba gyűrődött bőrre. Vagy a vele szemben álló férfire, aki fennhangon panaszkodik a kiszolgálásra, a hosszú sorban állásra. Szerinte a pénztáros lassan dolgozik. Arról is ő tehet, hogy a gép nem olvassa le elsőre a vonalkódot. És még szatyrot sem ad.

Az ingerült hang felkavar. Ne foglalkozz vele, nem hozzád beszél – ismételgetem. Nem mintha valaha is sikerült volna meggyőznöm magam…

A férfi kiviharzik a boltból. Odakint bizonyára büszkén kihúzza magát, talán még a vállát is megveregeti. Végül is sikeres napja van, alig három perc alatt egy egész üzlet közérzetét vágta gallyra. A kisiskolások az újságoknál legközelebb kétszer is meggondolják, elinduljanak-e szülők nélkül vásárolni, a hentespultnál sorban álló idősek pedig újabb okot kaptak, hogy visszasírják a régi szép időket.

Visszafordulok a konzervekhez, de hiába, képtelen vagyok koncentrálni. Még hallom a férfi ideges hangját a fejemben és csak a pénztárosra tudok gondolni. Pocsékul érezheti magát, kiabáltak vele, megalázták a munkahelyén, a kollégái előtt… Tönkretették, nem csak a napját, de valószínűleg a hetét is. Mi ehhez képest az én dilemmám, hogy milyen tonhalat vegyek? Ugyan…

A pénztárhoz menet igyekszem annyi jókedvet kicsikarni magamból, amennyit csak tudok. Hangosan köszönök. A nő egy pillantást sem pazarol rám. Egyesével lehúzogatja a termékeket. Hipersebességgel pörögnek a gondolataim. Sosem voltam jó a csevegésben, valahányszor megpróbálkoztam vele, hülyének néztek. Most sem tudok semmi jóval előállni. Miről kezdjek beszélni, az időjárásról? Olyan szépen süt kint a nap, nem rossz idebent ülni és elviselni a türelmetlen, bunkó embereket? De igen? Hm, érdekes…

Olyan hangon mondja a végösszeget, hogy még nekem is sírhatnékom támad.

– Kártyám van, húzhatom? – mosolygok rá.

Nem az arcába akarom dörgölni, hanem ráragasztani a jókedvemet. Nem sikerül. Szó nélkül löki elém a kártyaleolvasót.

– Köszönöm, nagyon kedves!

Derűsen bedobálok mindent a táskámba. Lepereg rólam a kedvtelen viszlát, amit felém motyog. Olyan szélesre húzom a szám, hogy még a fogaim is kivillannak. Ilyen érzés lehet légiutas-kísérőnek lenni.

– Viszontlátásra! Legyen szép napja!

Na, ez végre hat. Most először néz úgy rám, hogy lát is. Halványan elmosolyodik.

– Köszönöm, neked is.

Elégedetten távozom. Talán sikerült elérnem, hogy ne teljes kudarcként könyvelje el ezt a napot. Vajon hányan üvölthetnek vele naponta, hányan töltik ki rajta a rosszkedvüket? Tényleg ennyire nehéz belegondolni, milyen hatással vannak a szavaink másokra? Ilyen bonyolult kicsikarni magunkból egy kis megértést? Egyetlen mosolyt?

Pedig mosolyogva meg lehetne váltani a világot. Egy mosolyba kerül, hogy a szembejövő néninek is felragyogjon az arca, hogy a postás derűsebben cipelje tovább hatalmas táskáját. Egyetlen mosollyal szebbé lehet tenni bárkinek a napját. Nem kellenek nagy tervek, nincs szükség beszédekre, világmegváltó üzenetekre. Nem kell semmi, csak egy-egy mosoly mindenkitől, hogy az egész nemzetet, vagy akár az egész világot alapjaiban megváltoztassuk. Egy mosollyal áthidalhatóak az emberek közötti szakadékok.

Ettől a gondolattól vezérelve széles mosollyal mutatom bérletemet a buszsofőrnek. Mogorva megvetéssel néz vissza, majd rám dörren, hogy haladjak.

Bosszús arckifejezése, durva hangja visszaránt a valóságba. Fantáziám fájdalmas nyögéssel terül szét a pesszimizmus tüskés padlóján. Az elmúlt percekben épült álomváron repedések futnak végig. Szinte hallom az éktelen csörömpölést, amivel apró darabokra hullik.

Hátrabotorkálok az ülések között, mosolyomat már az első lépéseknél elhagyom. A sofőr nem várja meg, amíg leülök, a busz egy rándulással elindul, én pedig az ülésre zuhanok. Morgolódva helyezkedek el, majd előbányászom a fülhallgatómat. Összegabalyodott, nagyszerű. Az ablakon kibámulva próbálom kizárni a külvilágot, a hirtelen fékezéseket, az utasok ingerült arckifejezését, a dühös kiabálást, amikor az ajtó nem nyílik ki.

Kár volt reggel elindulnom otthonról. És még szatyrot se kaptam.

Talán majd holnap…

Egyszer fent, egyszer lent
Tagged on: