Gondolataim írás közben

Harmadjára csinálom végig, harmadjára írok alá szerződést, tervezek borítót, szervezem a könyvbemutatót, harmadjára jövök rá, hogy bármennyire is szeretek írni, ez nem csak ebből áll. Hanem végtelen mennyiségű hibával és szenvedéssel és formázással és mélyponttal, amikor elegem van, és nem csinálom tovább. De amikor végre leírhatom, hogy novemberben érkezik az új könyvem, a Szobortánc, tudom, hogy megérte. És hogy újra bele fogok vágni. És akkor is pont ugyanilyen lesz:

 

Kell cím? Kellene.

Jól van, nem kell.

De akkor mi legyen a fájl neve? Megint három random betű? Adjunk inkább címet neki.

 

Utálom a magyar helyesírást. Kegyetlenség, csak az emberek érzelmi terrorizálására és az önbizalmuk porba rombolására találtak ki.

 

Nem kell a fejezeteknek cím? Olyan sivár így. Adjunk nekik címet!

Átgondoltam. Nem lesz címük.

 

Mi van, ha valami perverz állat engem néz a kamerán keresztül és sírva nevet azon, milyen hülye fejet vágok?

 

Miért ragaszkodom ennyire az élettelen dolgok megszemélyesítéséhez? Fatárgyak, most meg szobrok… Saját kezűleg csépelem el az ötlet egyediségét.

 

Hogyan kell ragozni az idegen neveket? Hmm, még a helyesírási szótár sem tér ki külön erre a ragra. Inkább átfogalmazom a mondatot.

 

Mennyire fogom később megbánni, ha kivágom a laptopot az ablakon? Talán, ha kinyitom előtte az ablakot, kevésbé.

 

Ezt nem én írtam.

Nem is ismerem ezt a szót.

Nem emlékszem, hogy leírtam volna.

Valaki belepiszkált. Ki volt az????

Ja, de, én írtam.

 

Senkinek nem fog feltűnni, ha egy hiba benne marad. Minden könyvbe kell hiba. (- én, amikor a huszonnyolcadik alkalommal sincs kedvem utánanézni a vesszőhasználatnak egy konkrét esetben)

 

Miért ilyen nehéz kétszáz oldalt megformázni? Ez a vacak semmire se jó. Beperelem a Wordöt az írói munka akadályozásáért.

Szükségem van egy ügyvédre.

 

Két hónappal ezelőtt azt hittem, kész vagyok. Vége, innen már egyenes az út a könyvesboltokba, bele se fogok olvasni a könyvbemutatóig. Erre nem itt ülök előtte már megint?

 

Ezt is át kéne írni.

Ez sem jó így.

Lesz ez valaha tökéletes?

 

Miért nem mentem inkább kőművesnek?

 

Kész vagyok. Mindent átírtam, mindent kijavítottam, most már semmi nem érdekel. Megy a kiadónak. Megy a nyomdába.

Már csak egy cím kell.

 

Nos, végül lett címe: Szobortánc. Novemberben MEGJELENÉS, decemberben KÖNYVBEMUTATÓ! Interneten előrendelhető (ebook formában is).

Kedvcsinálónak pedig íme a hátszöveg:

Egy elfeledett idegen lépked végig a macskaköveken. Nem hagyja, hogy láncra vert érzései eluralkodjanak felette. De amikor szembe kell néznie családja gyűlöletével, húga balesetével, a város suttogásával, egyre nehezebb nyugodtnak maradnia. Márpedig nem lehet dühös, nem
félhet, mert akkor kitör a káosz. Elég egyetlen bizonytalan pillanat, hogy megremegjenek a város szobrai. Fellélegzik a kőszarvas, pislogni kezd az acélbika. Alig várják, hogy tombolhassanak.

Egy láthatatlan árny suhan a sötétben. Nem tartozik sehova, nincsenek emlékei, nincsenek tervei. Otthona az éjszaka, ami elrejti őt a kíváncsi szemek elől. Fogai feltépik a bőrt, körme véres csíkokat hagy áldozata testén. Érezni akar. Az izgalmat üldözi, ami véget vet a szívében kongó ürességnek.

Egyikük sem ismeri a másikat. Fogalmuk sincs róla, hogy sorsuk egybeforrt, és a válaszokat nem önmagukban, hanem egymásban kell keresni.

 

Gondolataim írás közben
Tagged on: