Hangok

Gyakran előfordul, hogy kezembe veszem régi írásaimat. Verseket, regényeket, novellákat, amiknek alig néhány olvasójuk akadt, mielőtt félreraktam őket a szekrény aljába porosodni. Vannak azonban olyan műveim is, amikkel úgymond „bemutatkoztam” pályázatokon, esetleg egy online irodalmi magazinban (www.7torony.hu). Ezeket azóta sem merem újra elolvasni.

És most, amikor úgy döntöttem, fogom a régi novelláimat, helyenként átfogalmazom őket a tökéletesség kedvéért, és megmutatom nektek, arra is rájöttem, miért! Az aprócska változtatások helyett átírtam az egészet. Komolyan. Új fájlt nyitottam, és előröl kezdtem. Ugyanis a mondatok, amiket tizennégy évesen nagy gonddal addig formálgattam, amíg tökéletesnek tűntek, az évek alatt olvashatatlanná váltak. Ugyanazt a gondolatot idősebb fejjel más formába csomagolom. Most már jobban tudom, mit kell kimondani, és mit érdemes homályban tartani. Most megint szinte tökéletesnek tűnik. Aztán ki tudja, talán öt év múlva ez is a kukában végzi.

Ennek ellenére megmutatom nektek, hiszen jelen pillanatban ez a novella vagyok én. (Itt kaptok hozzá összehasonlítási alapot is, csak erős idegzetűeknek!) Mert nem a régi vagy a jövendőbeli énünk a fontos, hanem, hogy olyannak szeressenek, amilyenek vagyunk. Minden aktuális pillanatban.

Hangok

Hallottam őket. Szárnyuk suhogása, csőrük csattogása, örömteli vijjogásuk végigkísérte az életemet. Ott üldögéltek az ablakom előtti fán, követtek, ha kitettem lábam a házból. Felettem köröztek, amikor szüleim kivittek a kertbe. Odaszálltak mellém, amint egyedül maradtam.

Azt kívántam, bárcsak láthatnám őket. Megbarátkoztam a vaksággal, az ember gyorsan beleszokik a testbe, amiben megszületett, mégis bármit megtettem volna, hogy akár egyetlen pillantást vethessek rájuk.

Azt mondják, az egerészölyvek fenséges teremtmények. Oszlopokra telepedve szemlélik a körülöttük elterülő világot, mintha minden az övék lenne. Királyi eleganciával fekszenek rá a szélre, villámgyors és veszélyes ragadozók. Szemükben mély értelem csillog. Messzire látnak, messzebbre, mint én valaha képesnek álmodtam magam.

Nem tudtam, mivel érdemeltem ki a hűségüket, de boldoggá tettek. Sosem éreztem magam egyedül, sosem voltam elveszve ebben a fekete világban. Hangjaik áttörtek a legmélyebb csenden is, máskor elnyomták a félelmetes zajokat, beköltöztek a fejembe és megnyugtattak. Kitüntettek a bizalmukkal, én pedig mindent elkövettem, hogy ezt viszonozni tudjam.

Talán az éjszakára nyitva hagyott ablakok, talán a mellettük töltött hideg percek, a fagyos füvön átnedvesedett ruháim indították el a fülemet sértő szirénákat. Talán az egészet csak képzeltem: a tolongást, az elkiabált utasításokat. A tompa fájdalmat, ami sehogy sem akart elmúlni. Talán az én utam ide vezetett volna, akkor is, ha nem ragaszkodom minden tanács ellenére a hangjukhoz.

De ragaszkodtam. Hallanom kellett őket. Szükségem volt fülembe szökő neszezésükre. Éjjel, nappal, minden percben. Akkor is szükségem volt rájuk, amikor elhallgattak a szirénák, és magamra maradtam egy idegen helyen, egy idegen szobában, egy idegen némaságban, amibe nem szűrődött vijjogás, vagy éles karmok lépteinek zaja.

Fájt a hallgatásuk, ez a fájdalom pedig túlnőtt testem minden sajgásán.

A műszerek zajongani kezdtek, gépek csipogtak, fütyültek, üvöltöttek. A kezem mégsem mozdult, hogy eltakarja a fülem, a fejem nem repedt szét a kibírhatatlan zenebonában.

Elnémult a világ, mielőtt a levegőt betöltötték volna a kiáltások.

Szárnysuhogás.

Kinyitottam a szemem.

Hatalmas, gyönyörű ölyv-szemem.

Láttam.

Láttam a fényt, a színeket, a faágakon megrezdülő vékony leveleket, láttam a harmatcseppet, ahogy leszánkázik egy fűszálon, láttam az eget, a földet. Láttam.

Repültem. Tollaimba belekapott a szél, ahogy keresztülszálltam a világon.

És hallottam. Az egerek neszezését, a távoli város hangjait, a temetésen elhangzó gyászbeszédet… és a vijjogást. Ott voltak velem, előttem, mögöttem, szebbek voltak, mint valaha képzeltem, gyorsabbak és büszkébbek, mint bárki állította.

Együtt szeltük át a kék eget, örömünket messzire vitte a szél.

Leszálltunk az ablakpárkányra, és megkocogtattuk az üveget.

Hangunk boldog mosolyt csalt az arcára.

Barczikay Lilla 2016

Hangok
Tagged on: