Késésben

Vége a nyárnak, a kánikulának, fürdőruha- és miniszoknya-szezonnak. Már nem fogunk sokat barnulni, lassan előkerülnek a farmerek, pulcsik, kabátok.

Tessék? Hogy már október van? Régen vége a nyárnak? Hidegfront? Megfázás? Suli? Eső? Olyan hirtelen váltás volt, hogy nem volt időnk reagálni. Lerohant minket a százmillió teendő, a tárgyfelvétel, kreditszámolgatás, amik mellett még arra a néhány kitartó barátra is alig maradt idő, akik kibírták az egész nyaras rádiócsendet. És amilyen gyorsan elkezdődött, úgy el is tűnt a szeptember, mint a száguldó autó ablakán túl álló magányos fa. Volt-nincs. Csak egy pillanat, aki épp akkor pislog, el is szalasztja.

Nem tudnám konkrétan összefoglalni, mi történt ez alatt az egy hónap alatt. Első héten még naivan azt reméltem, az egyetem majd udvariasan megkocogtatja a vállamat, megvárja, amíg a homlokomra tolom a napszemüvegem, lenyelem az utolsó korty jeges kólámat, majd megnyugtat, hogy mivel most kipihentem magam, gyerekjáték lesz a félév. Alig kell az órákra készülni, már most neki tudok állni annak a néhány kötelezőnek, ami majd a vizsgákra kell és még a Trónok Harcát is végig fogom tudni olvasni. Hetente írok majd blogot. Regényt. Novellákat. Vállveregetés helyett azonban egy tehervonatot kaptam, ami fél centire az arcomtól rohant el, én pedig hátratántorodtam, megbotlottam és elestem az Élet feliratú kis kavicsban, és azóta sem bírok felkelni. Második héten már azt sem tudtam, hol áll a fejem. Harmadik hétre minden időérzékemet elveszítettem.

Egyetlen szerencsém, hogy a tanáraim sem jártak jobban. Ők is csúszásban vannak, bár elismerésre méltó pókerarccal viselik. Október elején járunk, de már most nem tudjuk tartani a betervezett tempót, ami nekem jól jön, hiszen így néhány elhalasztott verssel felszabadul fél napom. Pihenhetnék, meditálhatnék, kidolgozhatnék egy hatékonyabb időbeosztást, ehelyett blogot írok. Mert bár minden nap újabb post-it-re írtam fel nagy, nyomtatott betűkkel, duplán aláhúzva, hogy ÍRJ MÁR BLOGOT, TE SZERENCSÉTLEN!, mégsem sikerült mindeddig hozzákezdenem.

De most itt vagyok. És bepótolok mindent.

Először is megpróbálom felidézni a nyarat. Családi nyaralás keretében (igen, mi még csinálunk ilyet) körbenéztünk Skóciában és Írországban. Kettő – ismétlem: kettő! – Harry Potter filmhelyszínen is jártunk, stoppoltam pár órát a szemerkélő esőben, hátha felvesz a Roxfort Express (talán egy hónappal később kellett volna próbálkoznom), és jártunk Tudjukki barlangja fölött, ahová a horcruxot rejtette (csak fölötte, mert elég barátságtalanok voltak a hullámok, nem volt kedvünk megmártózni, bár lőttem volna egy szelfit egy Inferiussal). Én ezt mesélem mindenkinek, anyukám szájából pedig csak azt hallani, hogy milyen szép zöld volt. Már nem a horcrux, hanem az ország. Mind a kettő. De másmilyen árnyalat. Skócia sötétebb, Írország világosabb. Vitatkozhatnánk, melyikünk ragadta meg jobban a lényeget…

Persze nem csak ennyi maradt meg az egész útból. Magyar emberként rácsodálkoztunk az ottaniak végtelen vendégszeretetére, széles mosolyára, kedves érdeklődésére. A legnagyobb megdöbbenést az éttermek okozták. Az itthoni mentalitáshoz vagyunk szokva, így leesett állal hebegtünk-habogtunk gőzölgő tányérjaink fölött, amikor nem csak a pincér, de még a szakács is személyesen kijött a konyhából, hogy megkérdezze, minden rendben van-e az étellel. Minden egyes helyen. Pedig végigjártunk párat…

A táj is bámulatos volt, minden egyes kis kőkerítésnek, legelésző birkanyájnak és marhacsordának megvolt a maga varázsa. Hatalmas hegyek, bűbájos patakok mellett autóztunk el, arcunkkal az ablakra tapadva, tátott szájjal. Mesébe illő várakat, kastélyokat láttunk. Még nem sikerült megegyezni a királyi családdal, de jövőre remélhetőleg sikerül lebonyolítani az üzletet és végre beköltözhetek nyári rezidenciájukba! Jártunk Loch Ness-nél, összepacsiztunk Nessivel, csináltunk pár közös képet, de annyira kövérítette a kamera, hogy inkább kitöröltette az összeset.

Minden nap másik tündéri szálláson élveztük a laktató skót reggelit (megkóstoltuk a fekete pudingot, félretoltuk a fekete pudingot). Egyetlen helyen maradtunk nem csak egy, de rögtön két éjszakát, és hogy, hogy nem, ez bizonyult egyedül pocséknak. Jellemző. Viszont tény, hogy sírva nevettük végig a WC-tartály húsz percen át tartó csepegését és az azt követő éktelen búgást, ami vagy egy a csövekben haldokló macskahordából jött, vagy az imádságra hivatott felszólítani minket. Mindezt két nyikorgó emeletes ágyról volt szerencsénk végighallgatni. Ha pedig valamelyikünk már nem bírta tovább elgémberedett végtagjainak siránkozását, a bőröndöket félretolva fel tudott szabadítani magának egy talpalatnyi helyet, ahol ácsoroghatott kicsit. Igazi luxus volt. Mások már az első pillanatban új szállást kerestek volna, vagy ha maradnak is, biztosan egymás torkának ugranak az idegőrlő összezártság hatására, de mi megbirkóztunk a feladattal. Ez az egyik oka, hogy még mindig közösen járunk nyaralni: hogy a legsiralmasabb helyzetet is nevetve tudjuk átvészelni. Remekül elvagyunk. Tudom, hogy ez nagyon ritka, épp ezért vagyok rá ennyire büszke.

Sajnos azonban minden jó véget ér egyszer (klisé, klisé, klisé), nekünk is haza kellett jönnünk. De nem maradt idő bánkódni emiatt, hiszen azzal a lendülettel belevetettük magunkat másik nyári projektünkbe, a kutyázásba. Menhelyek honlapjait böngésztük, kerestük a tökéletes kutyát és a megfelelő időpontot, amikor el tudjuk hozni. De erről részletesebben majd két hét múlva, egy másik bejegyzésben.

Nehogy már most kifogyjunk a témákból…

Késésben
Tagged on: