Két hét őrültek háza a fogadott testvéreimmel

A családomról már írtam. A vérszerinti, nem választható részéről. Most jöjjön egy kis ízelítő abból az őrültek házából, amiben az elmúlt két hétben részem volt – fogadott testvéreimnek köszönhetően.

Nem mintha nem lenne miről írnom, dehogy! Tele vagyok ötletekkel. Nem is azért, hogy ne kelljen a harmadik könyvem alakulásáról szót ejteni. Remekül állok… elméletben. Pusztán azért beszélünk most másról, mert még friss az élmény (vasárnap vettünk könnyes búcsút), ilyenkor a legalkalmasabb megosztani.

Szóval a fogadott testvéreim. Régen legjobb barátok voltak, az évek során azonban egyszerűen kinőttek ebből a pozíciójukból. Gyermekded lelkeknek a legeslegjobb barátnő sem a ranglétra teteje.

Az, hogy mióta vagyunk jóban, remek kérdés, fáradhatatlanul keressük is rá a választ, eddig sajnos sikertelenül. Egyszerűen nem emlékszünk. Olyan barátság ez, aminek se eleje, se vége nincsen. Amióta az eszünket tudjuk, ismerjük egymást szüleink barátsága révén. Nem volt fordulópont, csak úgy kialakult az egész, aztán azon kaptuk magunkat, hogy nincsenek titkaink. Egyáltalán.

Azt mondják, a legjobb barátok sokat veszekszenek. Hát mi ezek szerint nem teljesítünk túl fényesen e téren, hiszen soha nem vesztünk össze. És nem, ez nem írói túlzás, egészen nyugodtan komolyan lehet venni. Nem is erőltetett előzékenységről vagy odafigyelésről van szó. Szimplán nem volt min veszekedni. Ha nem is értünk mindig egyet, a barátságunk mindannyiunknak fontosabb, mint hogy igazunk legyen. És igen, ezt nehéz elhinni. Aztán eltölt velünk az ember öt percet… és utána még nehezebb lesz.

Merthogy úgy szívjuk egymás vérét, mintha az életünk múlna rajta. Itt pedig el is érkezett az én időm, hogy kicsit alaposabban jellemezzem őket a saját szemszögemből. Szóval először is tisztáznám, hogy négyen vagyunk. A húgom (mármint az igazi), két lány (akik egyébként szintén testvérek) és én. Az életkor elhanyagolható, hiszen messze nem annak megfelelően viselkedünk, és a neveket is kihagyom, hadd maradjon legalább ez homályban, ha már minden mást (na jó, nem mindent, akkor sosem állnék fel a gép elől) kiteregetek.

Kezdjük négyes fogatunk legidősebb és egyben legérettebb tagjával. Két dolgot kell vele kapcsolatban mindenképpen megemlíteni: egyrészt, hogy ő a nyugalom szobra. Kevés dolgon tudja felkapni a vizet, de azokon nagyon. Például, ha lefújják lila spray-vel, körbekergeti a tettest a ház körül. Ha nem hagyják aludni, légycsapóval indul rendet tenni. Amikor nem dolgozik alatta rendesen a ló, arcizma se rándul, de olyan szövegeket nyom le, amitől mi sírva, fájó hassal röhögünk a pálya szélén. Másrészt a leányzó dietetikusnak tanul, ami miatt néhány év múlva nem lehet majd vele egy asztalhoz ülni. Az a legkisebb dolog, hogy lelkesen végigolvassa a hozzávalókat, de lassan kiveszi majd a kezünkből a fehér kenyeret, és zabpelyhet ad helyette. Ha mázlink van, azt már hagyni fogja, hogy mi rakjuk össze az étrendünket, mert ha ő egyszer nekiáll… jó esetben egy óra múlva kezd csak el enni, de bár ne tenné. Komolyan, napról napra furább dolgokat tesz bele. Ráadásul két félévnyi anatómia után olyan történetei vannak, amitől még a nutellás kenyér felett is elmegy az étvágyad. Hozzátenném, hogy én tipikusan nem vetek meg semmit, ha kajálásról van szó, a lényeg, hogy finom legyen, de nem bírom a vért, így rendesen ki tud borítani a szervfogdosós óráiról mesélve. Elhiszed, hogy mégsem nyírtuk ki egymást?

De a java még hátra van, hiszen a húgáról (négyesünk legfiatalabbjáról) még szó sem esett. Ebből sejthető, hogy ő sem komplett. Biztosan családi vonás. A kisasszonynak nem csak a humora sajátos (és zseniális, miután hozzászokott az ember), de a világot is egy egészen egyedi szemszögből látja. Olyan összefüggésekért, random hülyeségekért, amik soha senkinek nem jutnának eszébe, őt kell keresni! És ahogy nővére, ő is választott magának egy hétköznapi tevékenységet, amit mindenki más számára megnehezíthet: ember legyen a talpán, aki leül vele filmet nézni. Vagy mindenesetre strapabíró esernyőre van szüksége a kritikazápor ellen. Amikor azt mondom, semmi sem jó neki, nem viccelek! Véleménye megosztásában pedig nincs, ami megállíthatja. Tehát a fim felében kritizál, de a maradék időben sem tétlenkedik, minden új arcot felismer, hosszasan tanakszik, vajon hol látta már, majd rákeres és percekig sorolja, mi mindenben volt az adott színésznek szerencséje szerepelni. Így bevett szokásunkká vált az ő kedvencein kívül (igen, meglepő, de tényleg van, amit szeret) csak rossz filmeket nézni. A negatív kritikán így csak nevetünk és senki nem bánja, ha lemarad egy-két (száz) részről. Rosszat vagy semmit. Jobb a békesség.

Most már ti is úgy ismeritek őket, ahogy én, de elhinnéd, hogy előbb száműzök minden filmet az életemből, töröm ripityára a tévét, kezdek koplalni, és halok éhen, minthogy őket elveszítsem? Vagy azt, hogy mindezt olvasva nem kezdtek el hisztizni, hogy ezt húzzam ki, azt ne írjam bele, csak mosolyogtak és a könnyeiket törölgették? Hogy egész évben azt a két hetet várjuk, amit nonstop együtt tölthetünk? Tudod, mi a titka?

Hogy nincs egymás előtt szégyellnivalónk, nem ítélkezünk, csak elfogadjuk egymást úgy, ahogy van. Nem kell a véleményünk megosztása, a külsőnk, vagy a beégés miatt aggódnunk. Őszinték lehetünk. Önmagunk lehetünk. Úgy, ahogy másokkal nem. Sértődés, vita, utálkozás nélkül.

Bárhol, bármikor jól tudjuk érezni magunkat együtt. Bármiből viccet tudunk csinálni. Egész évben nem nevetek annyit, mint a velük töltött idő alatt.

Na, ugye, hogy neked is kellenek?

Késő bánat. Inkább megkapod a fél karomat vagy mindkettőt, de az egészen biztos, hogy őket nem adom!

Két hét őrültek háza a fogadott testvéreimmel