Köszönet

Így egy héttel a budakalászi könyvbemutató után még mindig odáig vagyok! Pedig ez az utolsó hetem az egyetemen, ilyenkor jönnek az utolsó utáni számonkérések, már tanulunk a vizsgákra, nem is beszélve a karácsonyi előkészületekről, a sütikről és ajándékbeszerzésről, a karácsonyi menü egyeztetéséről… És mégis, valahányszor eszembe jut a múlt heti beszélgetés, mindig megmosolyogtat a gondolat.

Talán túlzás lenne kijelenteni, hogy minden könyvbemutató csak egyre jobb és jobb, pedig tényleg így érzem. Igyekszem minden alkalommal felülmúlni a múltkorit – általában sikeresen, bár külső szemlélőként nem tudom megállapítani. De ahogy az érkezők lassan betöltik a termet, ahogy mindenki figyel és mosolyog, aztán gratulál… Hihetetlen érzés! Ezúton is muszáj még egyszer megköszönnöm mindenkinek, aki ott volt, és hozzájárult ehhez! Beszélgetőtársamnak, Barcza Katalinnak és a szervezőknek is külön köszönet, amiért lehetővé tették ezt az élményt.

Az idei alkalmat a tavalyihoz képest (mert bizony, már az Anyám teremtményeivel is ellátogattunk Budakalászra) három ember tette még különlegesebbé. Először is a vendégfellépő, akiről korábbi bejegyzéseimben már esett szó, aki minden egyes könyves alkalommal ott volt velem, de most először osztoztunk így az élményben. Gitározott, ráadásul gyönyörűen. Egészen más volt, mint tavaly, amikor egy régi barátom és bandája, a Walrus in The Sunshine léptek fel, de semmivel sem illett kevésbé oda, sőt! Játéka tökéletes volt, mindenkit rábírt, hogy elgondolkozzon a hallottakon, hogy belemerüljön a zenébe, és néhány pillanatra kiűzze fejéből a stresszt és a tennivalókat. Én legalábbis így éltem meg.

A másik két ember, akik bearanyozták azt az estét, két csoporttársam volt. Rengeteget jelentett nekem, hogy eljöttek a kedvemért, hogy tényleg érdekelte őket, hogy szakítottak rám időt a suli és az esti buli között. Pedig nem mondhatjuk, hogy Budakalász kifejezetten útba esett nekik. Pont ezért nem számítottam rá, hogy bárki eljön a csapatunkból. Szóval köszi, srácok!

Azért azt is meg kell említeni, hogy bár a helyzetből végül a legjobbat hoztam ki, azon a héten minden összeesküdött ellenem. A betegség, ami mindenkit elkap mostanában, engem akkor már egy hete kínzott, és úgy tűnt, hiába teszek meg mindent a gyógyulás érdekében, Budakalászra akkor is orrfújósan, torokfájósan, rekedten megyek. Ilyen állapotban a legjobb, amit az ember tehet, hogy irodalmi beszélgetésen vesz részt és felolvas. Vagy nem?

És ha ez még nem lett volna elég, a HÉV is lerakott minket félúton. Kellett nekünk a legmegbízhatatlanabb emberre bízni a menetrend ellenőrzésének feladatát! Mentségére szóljon, hogy náluk akkor már javában tartott a vizsgaidőszak, így azt se tudta, hol áll a feje (át tudom érezni), és egy órával később magának is rossz HÉV-et nézett. Ez azért enyhítő körülmény. Szóval hat órakor ahelyett, hogy épp a Művelődési Ház küszöbét léptük volna át, Budaörsön fagyoskodtunk a megállóban a Szentendréig közlekedő HÉV-et várva. Csodálatos volt.

Az pedig, hogy ezek után mégis jól sikerült, egyszerűen hihetetlen.

Most pedig lecsukom a laptopot, és nekiállok tanulni. Szurkoljatok!

Köszönet
Tagged on: