Kutya nélkül mit érek én?

Kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes. Mindenki hallotta már, még ha nem is ért vele feltétlenül egyet. A szerencsésebbek tapasztalták is, milyen felbecsülhetetlen egy négylábú társ.

Könyvek, kutatások, cikkek szólnak róla, mennyi örömöt varázsol egy kutya az életünkbe. A hétköznapi pocsék pillanatokat, a korán kelést, vagy a magunkra erőltetett kocogást a kutya már a jelenlétével is bearanyozza. Elűzi a magányt és a depressziót, hiszen valahányszor átlépjük otthonunk küszöbét, ő mindig ugyanakkora lelkesedéssel fogad. Szüksége van ránk, hiányzunk neki, velünk akar lenni… Mi pedig pont erre vágyunk, erre van szükségünk. A kutyák értékelik a velünk töltött időt, minden kedves szót, minden simogatást hálásan fogadnak, és tízszer, százszor, ezerszer annyi szeretetet és bizalmat kapunk tőlük, mint amennyit mi valaha képesek leszünk adni nekik.

De a kutya felelősség: etetni kell, sétáltatni, játszani vele. Csak annak kellene kutyát tartania, aki szerint minden belefektetett cent, minden perc, minden koszos mancsnyom megérte! Hiszen az ilyen emberek a bénultan született keveréket sem raknák utcára, nemhogy a pitbullokat, német juhászokat, amikért mások vagyonokat fizetnének! Az ilyen emberek csak állnak a menhelyen, és sikertelenül próbálják felfogni, hogy lehetett ezeket a gyönyörű állatokat bántani? Hogy tudott bárki lemondani róluk?

De hiába szánja a többi kutyát, hiába akarja az összeset befogadni, az embernek mindig a sajátja lesz az első. Az én kutyám a legszebb, a legokosabb, a legügyesebb. Mindenki ezt mondja (és természetesen mindenki téved, hiszen az én kutyáimmal senki nem tudja felvenni a versenyt). És ugyanúgy, ahogy kedvenceink védenek minket, belőlünk is előbújik a dühöngő őrült, ha arról van szó, hogy bajuk eshet. Vagy félnek. Vagy valaki csúnyát mondott rájuk. Én például minden szilveszterkor készen állok bárkinek lenyomni a torkán a meggyújtott tűzijátékát.

Az okot pedig, amiért most tanulás helyett a kutyák körül forognak a gondolataim (a kvízeknél még mindig jobb!), Jokernek hívják. A fiúcska egy héthetes német juhász, aki szombaton került Édesanyámhoz és párjához. Képzeljétek magatok elé a világ legédesebb kiskutyáját! Megvan? Na, Joker mellett még ő is elbújhat.

Az eredeti terv, hogy erős falkavezér lesz belőle. Habár elnézve ezt a kis csöppséget, ahogy nyekerészve (nincs rá jobb szó, kis nyekkenésekkel beszélget) pakolgatja a pipaszár kis lábait, majd megijed a szomszédkutya ugatásától, és hangos nyüszítéssel visszarohan a házba… Nagyon okos, nagyon bújós kutya lesz, de hogy vad vicsorgással védje a házat? Erősen kétlem.

Egyelőre még az első lépéseknél tartunk. Figyeljük, ahogy Joker és gazdái is beleszoknak az új helyzetbe. A kiskutya birtokba vette az előszobát, átvészelte az első éjszakát, megtanulta megmászni a lépcsőt… és teljes jogú családtag lett. Nemhogy napok, hanem órák alatt. Félig-meddig kívülállóként (hiszen nem náluk lakunk) izgalmas látni őket, napról napra hallani, hogy haladnak. Mintha gyerekük lenne. Egy szőrös, négylábú, csupaszív gyerekük.

Kutya nélkül mit érek én?
Tagged on: