“A mélypontok mutatják meg, hogy van még hova fejlődnünk.”

Sziasztok!

Ez az első blogbejegyzésem, szóval az egész még nagyon új nekem, éppen ezért úgy érzem helyesnek, ha egy rövid bemutatkozással indítok. A nevem Barczikay Lilla (tudom, meglepő, hiszen nincs benne a webcímben és a honlap sem ezt nyomja elsőként az arcotokba), 19 éves vagyok (ez az infó még jó pár hónapig aktuális). Jelenleg az életemet elsősorban az érettségi határozza meg, ami nagyjából annyit takar, hogy tanulok ezerrel, a stressznek köszönhetően lassan fogynom sem lesz honnan, és körülbelül másfél éve nem olvastam olyan könyvet, ami érdekelt, csak kötelezőket. És mindezt a magyar emelt érettséginek köszönhetem. De túl vagyok rajta. Eredménytől függetlenül azt hiszem, egész évben ennek a ténynek örülök a legjobban.

Tételek, vizsgák ide vagy oda, arra azért találtam időt, hogy befejezzem az Anyám teremtményei folytatását (nagyrészt a karácsonyi szünetben), bár sokkal több munkám volt benne, mint eredetileg terveztem. A többség azt hiszi, könyvet írni csak annyiból áll, hogy papírra veted, esetleg (ha kevésbé vagy mazochista) begépeled azt a néhány száz oldalt. A profi, tapasztalt írók esetében talán valóban így van, én azonban több időt töltök a javítással, szerkesztéssel, újraolvasással, mint magával az írással. És minden pillanatát imádom, még azokat is, amikor legszívesebben az egész laptopomat kivágnám az ablakon. Mert hát milyen munka az, aminek nincsenek hullámvölgyei? A mélypontok mutatják meg, hogy van még hova fejlődnünk. Ezek miatt az idegőrlő pillanatok miatt önt majd el a büszkeség évek múlva, amikor már feleennyi munka se kell, hogy nyomdakésszé varázsoljam a könyvem. Legalábbis szeretek erre így gondolni, ezzel pedig azt hiszem, a könyveimet átható optimizmusom is megmutatkozott.

Hiszek abban, hogy mindenben és mindenkiben van valami jó. Éppen ezért hajlamos vagyok a szereplőimet hirtelen felindulásból átállítani a másik oldalra, a rossz vagy éppen jó tulajdonságaikat mások tetteinek következményeiként beállítani. A legkézenfekvőbb példa erre Dylan, Zack és a vámpírok, de ha jobban belegondolunk, rájövünk, a többi hárpia sem tehet arról, hogy a rossz oldalra került. Nem ismerjük a múltjukat, a kísérletek előtti énjüket, nem tudjuk, hogy csak a kísérletek formálták őket szörnyeteggé vagy eredetileg is gonosznak születtek… Én úgy gondolom (de ezt persze minden olvasónak magának kell eldöntenie), hogy a hárpiák csak egy tudós áldozatai. Azonban a tudóst sem állíthatjuk be egyedüli fő gonosznak, ő is lehet csupán a saját őrületének, esetleg egy korábban átélt tragédiának az áldozata. Már többen is javasolták az Anya történetének megírását, tehát sokan elgondolkodtak az ő motivációin, az ő miértjein. Talán ők is arra a gondolatra jutottak, hogy a könyvben mindenki az előzmények áldozata. Szeretem ezt a gondolatot, ezt a bélyegnélküliséget. Jó érzés néha elgondolkodni mások motivációin, megpróbálni a dolgok mögé látni ahelyett, hogy első ránézésre véleményt formálnánk. Persze annyi oka lehet valakinek, hogy mogorva legyen. Kevés esélyünk van eltalálni a valódi indokot, de azt hiszem, már az is jobb emberré tesz minket, ha belegondolunk, hogy az illető talán nem mindig ilyen faragatlan tuskó, hogy az ő helyében, az általa átéltek után valószínűleg mi sem viselkednénk másképp. De az is lehet, hogy csak naiv vagyok. Gyakran mondják. Pedig, ha belegondolnának…

Azt hiszem, így elsőre ennyi elég lesz, de rengeteg ötletem van még, amit megosztanék veletek, érdekességek a könyvről, az írás folyamatáról, az írói szemszögről. Jövő héten jövök! 😉

Barczikay Lilla

“A mélypontok mutatják meg, hogy van még hova fejlődnünk.”