Menhelyek és cicakutyák

Nyár végén mások a nagytakarítással, iskolakezdéssel vannak elfoglalva, vagy a kertben ücsörögve próbálják elcsípni az utolsó napsugarakat. Mi közös menhelylátogatást rendeztünk és veszettül kerestük modern kis családunk legújabb tagjait. Bizony, többesszámban. Lett új kutyánk nekünk is, és anyukáméknak is.

Korábban sose fogadtunk örökbe, legalábbis nem menhelyről. Mindig a kutyák találtak ránk. Került már hozzánk kutya az utcáról, a lovardába született hatalmas alomból (onnan egyől kettő is). Egyszer egy autóból kidobott németjuhász talált fel hozzánk és várt minket sírva a tornácon. Az ő kölykei ma is velünk vannak, ők is csak úgy az ölünkbe pottyantak, egyszer csak nyivákolni kezdtek a szalmabála alatti kuckóban. Egyetlen alkalommal vásároltunk tenyésztőtől kutyát, és ő minden egyes forintot, sőt, még jóval többet is megért, most mégis úgy döntöttünk, megpróbálkozunk a menhellyel.

A hozzánk legközelebb esőt választottuk (így is bő fél órát kellett szegény párának autóznia). Előre odatelefonáltunk, majd a tanácsukat követve végigböngésztük a honlapra feltöltött képeket. Konkrét elképzeléssel érkeztünk meg, tudtuk, ki jöhet szóba. Talán nem túl meglepő, hogy végül nem a netes képek döntöttek.

Két kutya mellé, lovak közé, nagy területre kerestünk kutyát, megvoltak a pontos paraméterek, amikből nem tudtunk engedni. Nagytestű, hogy bent tartsa a kerítés, hosszúszőrű, hogy bírja kint a teleket, viszonylag fiatal, mert ha pár éven belül el kell altatni, azt nem éljük túl. Nem is én lennék, ha ezek után nem egy kicsi, öreg tündért nézek ki magamnak. De hát épp ezért nem egyedül mentem. Végül két kutya között vacilláltunk, és az döntött, hogy melyiket tudjuk azonnal elhozni. Az összes kennelt végigjártuk, rengeteg kérdést tettünk fel, mégis viszonylag gyorsan (alig egy óra alatt) sikerült döntésre jutni. A kis rotikeverék, Hermina végtelenül nyugodtan üldögélt a sarokban. Lehajtott fejjel, lehunyt szemmel élvezte a simogatást. Már két hónapja velünk van, de a menhelyben talált kutya már az első napokban kiveszett belőle. Nyughatatlan, örökmozgó, őrülten magasra tud ugrani, folyamatosan vigyorog és játszik és szaladgál. De amikor leguggolok hozzá, hogy megsimogassam, nekem dönti a fejét és nyugodtan ül. Máskor pedig nyalogatva, boci szemekkel elénk csüccsenve követeli magának a figyelmet. Végtelenül kedves és jóindulatú. Sajnos a macskánk nem ismeri ezt az oldalát, ő azóta életveszélyben van, mert bár a kutya nagy nehezen megtanulta, hogy nem megyünk át a villanypásztoron egy kis barangolás kedvéért, ha a macskáról van szó, semmilyen szabály nem állítja meg. De legalább egyikük sem lustul el.

Vele is és a menhellyel is hatalmas szerencsénk volt. Kedvesek voltak, amint megérkeztünk, már nyitották is a kaput, körbevezettek, végtelen türelemmel válaszoltak a kérdéseinkre. Jól ismerik a kutyákat, és jól tartják őket, odafigyelnek rájuk, játszanak velük, tanítgatják őket. Azon vannak, hogy mind szerető otthonra találjon.

A család másik köre már nem volt ilyen szerencsés. A menhely, ahová ők mentek, hatalmas csalódást okozott. Hosszú út állt mögöttük, több helyet is végigjártak, az első látásra szerelmet keresték. Itt megtalálták. Teljesen beleszerettek egy végtelenül elragadó kiskutyába, még a félig benti tartást is meg tudták volna oldani. Aztán megérkezett a főnökasszony, türelmetlen volt, bunkó, tipikusan az az ember, akiről nem tudod, pontosan kinek képzeli magát, és hogy nem vágta még pofán senki a stílusáért. Első dolga volt mindenbe belekötni, közölte, hogy márpedig azt a kutyát nem lehet elvinni, hogy kinti-bentit mondott a kolléga?, hát nem, az nem úgy van, ő szobába kell kerüljön. Hogy mi volt az igazi ok, azóta sem tudjuk, a kutya végül ottmaradt, ilyen hozzáállással valószínűleg nem is megy egy darabig sehova. Meg van áldva azzal a nővel, a kicsi kennellel, folyamatos hangzavarral és nulla figyelemmel. Vastaps és ováció, hatalmas teljesítmény. Persze azt se mondhatom, hogy végül semmi jó nem sült ki a dologból: Zafír, egy zsemleszínű porcelánbaba ment velük haza. Egy törékeny, bújós kis kölyök. Első napokban a hangját se lehetett hallani. Alig nagyobb Joker, a hatalmas (de tényleg brutálisan nagy) németjuhász fejénél, aki mellé került. Vicces párost alkotnak együtt: az öledben elalvó cicakutya és az elefánt a porcelánboltban, aki örömében bekapja a karod, pedig legfeljebb fogpiszkálónak tudná használni.

Szóval most már mindkét helyen van ölelés- és mozgás orientált kutya, és egy-egy macska is jutott mindenkinek, amik a kutyák mellett kicsit elnyomva váltogatják antiszociális és szeretethiányos énjüket. Azért hozzátenném, hogy bár szép ez a párhuzam, ők azért még mindig le vannak maradva egy kutyával, és hat lóval, mert nélkülük azért minden próbálkozás ellenére sem élet az élet.

Menhelyek és cicakutyák
Tagged on: