Teaházak és unikornisok

Kedden kaptunk egy unikornist.

Nem, nem, komolyan.

Felkeltette az érdeklődéseteket? Akkor elmesélem.

Szóval kedd este az egyetemi csoporttársakkal átsétáltunk az Altair Teaházba, amit talán most már nem túlzás a csapatunk törzshelyének nevezni. Hetente legalább egyszer megfordulunk ott, néha többször is, amikor a a szokásos keddi közös vizsgára készülés mellett csoporttársam, akit a személyiségi jogai védelmében csak Philipnek fogok nevezni, levezényli a vitaestjét.

Ebből talán érthető, (többek között) miért szeretek annyira egyetemre járni. Persze jók az órák, érdekes az anyag, de a társaság… felülmúlhatatlan! Mindent együtt csinálunk, együtt szenvedjük végig az órákat, a hosszabb-rövidebb szüneteket, együtt verekedjük át magunkat a vizsgaidőszakon, együtt tanulunk, együtt bulizunk, és az egész egyetemet, annak minden velejárójával, könnyekkel, nevetéssel, együtt éljük meg! És akkor a külön kis programjainkat nem is említettük: kosaras, focis délutánok, kirándulás, lovazás, fürdőzés. Szünetek? Nyaralás? Közösen, ez nem is kérdés!

Nem hagyunk hátra bajtársakat. Valakinek gondja van egy tárggyal? A többiek felkarolják. Gondolok itt a politikakultúrára vagy a mostani nagy féléves vizsgára. Azok, akiknek jobban megy, időt és energiát nem kímélve segítenek a többieknek. Mindenkinek hibátlan lesz. Nem kérdőjel, nem felkiáltójel. Pont. Egyszerű tényközlés.

Na de elég az ömlengésből, kimarad a csapatkiáltás és a himnusz (gólyatáboros emlékek, elnézést), szóval Altair. Unikornis.

Tehát ott ücsörögtünk a szokásos galériánkban, vártuk a többieket, és két poén között az étlapot bújtuk. Mint mindig, kaptunk papírt, hogy fel tudjuk írni, mit kérünk. Négy sört, egy fehér forró csokit és egy teát (na ki találja ki, melyik az enyém?). És kezdődött az ötletelés, mit kérünk még: motorbiciklit, időgépet, unikornist… Na ebből az utolsót papírra vetettük, mögé biggyesztettünk egy smiley-t, hogy lássák, nem hülyék vagyunk, csak viccesek, és levittük a lapot a pulthoz.

Azt mondták, megnézik van-e raktáron, de nem ígérnek semmit.

Mi ennyiben is hagytuk a dolgot, hiszen átterjedt a jókedvünk, már odalent is mosolyogtak. Nem gondoltuk, hogy kapunk unikornist. Alábecsültük őket. Ugyanis a tele tálcán a sörök, a tea és a forró csoki mellett ott gubbasztott egy bögre színes, habos valami.

„Az unikornis, amit kértetek. Semmi sem lehetetlen.”

Szivárványíze volt!

Persze mondanom se kell, teljesen odáig voltunk!

Azóta mindenkinek ezt mesélem. Nem, nem fizetnek a reklámért, nem, nem szeretném, hogy állandóan telt ház legyen (haha, mintha annyian olvasnák a blogomat), nem is azért ismételgetem, mert éljen, végre van egy érdekes sztorim. Hanem hogy megmutassam, igen, így is lehet. A városban, a metrón, a buszon, mindenki csak a száját húzza. Mindenre. Ha valaki túl hangosan nevet, felszabadultan táncol a fejhallgatójából szóló zenére, ha felsétál a mozgólépcsőn, mert jókedve van, és nem bír percekig egy helyben ácsorogni. Az emberek furcsán néznek rá, arrébb húzódnak, morognak, mintha mások önfeledt jókedve megzavarná szürke hétköznapjaikat. Nyilván együtt örülni egy idegennel fizikai képtelenség. Mosolyt csalni mások arcára? Ugyan, milyen gondolat az ilyen…

Rossz nézni, ahogy az emberek elzárkóznak. Pedig rá lehet mosolyogni a srácra, aki ingben és farmerben lenyom két fekvőtámaszt a metrón. Szóba lehet állni a lánnyal, aki nem fér a bőrébe, és társaságra vágyik. És lehet jóízűen nevetni egy kicsit hangos, kicsit vicces, kicsit őrült társaságon, akik unikornist rendelnek.

Egyébként megittuk az első és utolsó budapesti unikornist. Nem hagytunk az utókornak belőle.

Teaházak és unikornisok
Tagged on: