Toronyházak, ékszerdobozok, édességhegyek

Hazaértem!

Megvárom, amíg lecsillapodik a taps és az örömujjongás. Az érkezés óta ezt várom, azért csak most írok.

Már egy hete könnyes búcsút vettem Brüsszeltől. Rettenetesen soknak tűnik. Minden percet imádtam odakint, úgy kellett hazarángatni, pedig már kinéztem egy-egy házat a kertvárosban és a villanegyedben, ahová a családom utánam küldhette volna a cuccaimat. Mesebeli otthont varázsoltam volna ott magamnak. A lakók sose tudták volna meg… De aztán mégis felültem a repülőre. Végül is rengetegen vártak haza: a stressz, a beadandók, a számonkérések, a vizsgaidőszak. Annyira hiányoztam nekik, átverekedték magukat a biztonságiakon, és már a poggyászkiadóban a nyakamba ugrottak. Azóta se tudom őket lerázni.

Persze akad, ami vigasztal. Például az embertelen mennyiségű csoki és gumicukor, amivel teletömtem a táskám. Ugyanis olyan kincseket találtam odakint, mint a cukorkakarkötő és a Hubba Bubba. Persze hoztam belga sört és trüffelt is, de most komolyan: cukorkakarkötő! Általános iskola óta nem ettem ilyet. Nosztalgia ezerrel.

És bár az odaúton picit rám hozták a frászt, végül is nekem lett igazam. Hiába mondják, hogy a belgák mogorva emberek, hogy nem köszönnek, nem mosolyognak, meg kell őket állítani, én tudtam, aki egész életében csokin és gofrin él, az elképesztően boldog kell legyen. És valóban mosolygósak, segítőkészek voltak. Odafigyeltek ránk, azonnal ugrottak, ha úgy látták, elakadtunk, teljesen mindegy, hol voltunk éppen.

A környék is fantasztikusan szép volt. Emlékeztek Nitáék házaira? A kis tornyokra a pajta körül? Brüsszel dugig van velük. Keskeny, magas házak sorakoznak egymás közé szorítva, katonás rendben az utcákon. Mindegyikbe be akartam menni (egyikbe se mentem be), szinte vártam, hogy valamelyik karakterem rám mosolyogjon az ablakból (nem tették). A házak között pedig elképesztő kincsekre lehet rábukkanni. Mesebeli graffitik a tűzfalakon, várromok a hátsó kertekben, szobrok, amikben napokig tudnék gyönyörködni. Jártunk Gentben, ahol hatalmas, monumentális templomok és épületek állnak egymás mellett. Ha elég ügyes vagy, egy fényképbe ötöt is be tudsz sűríteni, de még így se hiszed el, hogy egy tenyérnyi városkába ez mind befér. Láttunk parkokat, várakat, középkori királyi kastélyokat (ezeket már Brüsszelben), lovaskocsit (tudom, az mindenhol van, de én mindenhol le is fotózom), pisilős kisfiút (igen, láttuk, nem, nem volt nagy szám). Én meg mindennap egyre biztosabban tudtam, hogy szerelmes vagyok. Mármint a helybe. Oké, amúgy is, de na. Úgyhogy nem állítottam meg. Egyébként se tudtam volna, nem találtam a féket.

Azért külön bónuszpont jár viszont, hogy a két rám bízott gyerek közül egyet se hagytam el. Ha voltak is szökést vagy elkeveredést érintő terveik, ügyesen titkolták, így végül nem volt nehéz dolgom. Le a kalappal előttük, hogy kibírtak engem, azért pedig, hogy napokig mutogatták a fényképet a gumicukortortáról, amit nem vettem meg (tényleg nem), még csúnya bosszút fogok állni. Viszont végigjártuk együtt Brüsszel belvárosát, nem szegte kedvünk a szemerkélő eső, órákat töltöttünk a szuvenír-, játék- és kreatív boltokban (Flying Tiger), és nem tettük be a lábunkat egy múzeumba sem. Okosan, felnőttesen költekeztünk. Például a boltban hagytuk a jegyzetfüzetet, ami ötven euróért Tom Denem naplójának tökéletes hasonmása volt (természetesen még a baziliszkuszfog előtti állapotára kell gondolni). Szerintem jók vagyunk.

Utólag visszagondolva a kinti napokra az itthoni konyhánkból, ahol pizsamában pötyögök a gépen, pedig egy óra múlva indulnom kell az egyetemre, így tudnám Brüsszelt jellemezni: toronyházak, ékszerdobozok, édességhegyek.

A lábamon taposó légiutas-kísérők. De az már egy másik sztori.

Toronyházak, ékszerdobozok, édességhegyek
Tagged on: